Szakmai anyagok, tanulmányok

Intenzív családmegtartó programokról először az Egyesült Államokból adott hírt a szakirodalom. Közös sajátosságuk, hogy viszonylag rövid ideig tartó, intenzív gondozással igen jó eredményeket tudtak felmutatni. A gyermekek és vér szerinti  családjuk  együttes gondozásával kívánják elérni, hogy a gyerek ne kerüljön ki a családból. Elveik hasonlítanak a preventív gyermekvédelem elveihez, módszereik nem azonosak, de sok szempontból tanulságosak lehetnek.

   

A Homebuilders-program                                

Ez a kezdeményezés 1974-ben  indult Washington Államban. Főbb pontjait  Jill Kinney, David Haapala, Charlotte Booth és Shelley  Leavitt¹  nyomán  ismertetjük.  Tulajdonképpen egy intenzív  krízisintervencióról van szó, mely a családok otthonában folyik szociális munkások közreműködésével. Alapvető  céljuk,  hogy a gyerekek családból történő  kiemelését megelőzze. A résztvevő családok kiválasztása úgy  történik, hogy a gyerekek az azonnali kiemelés veszélyével néznek szembe, melyet az állami ellátás szociális munkásai, a gyermekvédelem szakemberei állapítanak meg.  Ők azok, akik ezt elkerülendő ajánlják a családokat a programba. A problémák lehetnek:

                       - abúzus, 

                       -elhanyagolás 

                       -egyéb  családi agresszió 

                       -bűnözés

                       - mentális betegségek, akár a gyermeknél akár a szülőnél.

Ha bekerül egy család a programba, intenzív ellátást kap. A terapeuták (ezek a mi fogalmaink szerint képzett szociális munkások, a cikk is felváltva használja a két fogalmat. A magyar szakmai fejlődés sajátossága, hogy terapeuta nálunk a szakmai szóhasználatban a pszichológus. Az alábbiakban  azonban én is a cikk logikáját követem) a nap 24 órájában elérhetők, a hét minden napján egy hónapon keresztül, hogy az adott krízisben segítsenek, a továbbiakban pedig, hogy olyan készségeket tanítsanak a család tagjai számára, melyek használatával a további krízisek elkerülhetők.  Körülbelül ezzel foglalható össze röviden a  program a szakmai célja.

1974-ben kezdték tehát ezt a munkát és 1990-ig  5314 esetük volt. A programban való részvétel befejezése után  három hónappal a családok 95%-ában nem emeltek ki gyereket! 12 hónap után  is 88% volt ez az arány, amely  meglehetősen impresszionáló, ha arra gondolunk, hogy csak olyan családokat vettek  be a  programba, ahol azonnal elvitték volna a gyereket az aktuális helyzetben. 

A tíz Washington állambeli megye után 1987-ben New York City Bronx városrészében is bevezették ezt az ellátási formát. A népszerűség miatt  egy  egész intézményrendszer látszik kiépülni, hiszen sokfelől érkeznek információk, tanácsot  kérő levelek. Emiatt tréning és konzultációs csoportokat, előadásokat  is tartanak a program elindítói.

 

A  Home-start-program  

Ez egy másik intenzív program, mely az előzőhöz hasonlóan a családok egybentartását szolgálja.

Ugyancsak 1974-ben indult és első négy évét összegezte Willem van der Eyken². Megnézte, kik vettek részt a programban, ki volt tehát a célpopuláció.  Kiderült, hogy többségében azok az egyedülálló, alacsony jövedelmi anyák, akik mondhatni a túlélésért küzdöttek.  90%-ban nagyon alacsony volt a jövedelmük, 40%-uk volt egyedülálló, 25%-uk gyereke a veszélyeztettek listáján volt, 13%-ban valamilyen kisebbséghez tartoztak.

Az egyik fontos családi jellemezőnek az tűnt, hogy szinte minden családban hiányzott a jól definiált  szociális háló. Az anyák izoláltak voltak, vagy annak érezték magukat, nem tudták gondjaikat senkivel megosztani. A családokat nemcsak saját családjuk, szomszédaik, szűkebb közösségük utasította el, de a szociális ügyekkel foglalkozó hivatalokban is ők voltak azok, akikkel senki nem szeretett foglalkozni. Ők voltak mindig a "problémás családok".  Az "egészséges" családokban mind az anyának, mind a gyerekeknek sokféle szociális kapcsolata van. A Home-Start önkénteseinek feladata lett, hogy először ők legyenek a külső kapcsolat mind az anya, mind a gyerek számára és rajtuk keresztül nyíljon ki  társadalmi kapcsolatok rendszere .

A Home-Start egyszeri ötleten alapult, mint talán minden hatékony szociális munka. A lényeg, hogy egyik anya segítsen a másiknak. Az önkéntes segítő az, aki valahogy megtanulta, hogyan boldoguljon problémáival, és ő az, aki átadja tudását annak a többnyire tapasztalatlan fiatal anyának, akinek még nem sikerült megszereznie a gyermeknevelésben, a társas viszonyok kialakításában a hatékony módszert. Mindez nem került sok pénzbe, – hiszen az önkénteseknek nem kell fizetni és képzésük sem kerül sokba – ami nem hátrány. Természetesen nem minden társadalomban van megfelelő számú, tudását a másik rendelkezésére szívesen bocsátó  anya, aki önkéntes munkát tud és akar végezni. Maga a modell azonban figyelemre méltó abban, hogy  az önkénteseket hogyan lehet szakmai  segítség mellett a jóléti szolgáltatásokba bevonni. 1990-ben már 138 Home-Start modell működött.

 

Marianne Berry egy 1992-es tanulmányában³ összefoglalva értékeli  az utóbbi  húsz évben egyre népszerűbbé váló  családmegtartó programokat, azon programokról van tehát szó, amelyek elveit a Fehér  Kereszt Alapítvány is osztja.  Berry  megkísérli kihámozni a rendelkezésére álló   adatokból, hogy  milyen  demográfiai vagy egyéb családi jellemzők  mentén mutatkoznak szignifikáns különbségek, melyek azok a program összetevők, azaz  a hatásért felelős faktorok, amelyek   a tanulmányokban megjelenített nagymértékű hatásosságot okozták. Nem annyira az evaluáció elvi problémáiról ír a szerző, hanem  a munka összetevőiről. Mitől is  történik meg, hogy 75-90%-ban sikeresek az intenzív családmegtartó programok?

Berry 367 esetet vizsgált  Kaliforniában három év alatt.  Megnézte, milyen jellemzői voltak azoknak a családoknak, ahol a gyermek kiemelése nem történt meg és milyenek azoknak, ahol igen.  Kulcsfontosságúnak tűnt  néhány faktor, de  érdekes módon a  demográfiai mutatók nem jelentettek semmit a sikeresség szempontjából. Valamelyest jobb gazdasági szinten voltak a sikeresen gondozott családok, de ez a különbség csekély mértékű volt.

A szolgáltatás komponensei között voltak azonban olyanok, melyek számottevően befolyásolták a sikert.  A gondozási idő 2,5 hónap volt átlagban.  67 órát fordítottak a terapeuták⁴ az egyes családokra, kb. 6 órát hetente. A szolgáltatás több mint egy harmada otthon zajlott. A vizsgálat szerint a szolgáltatás időtartama  nem befolyásolta szignifikánsan az eredményt, de hogy az idő hogyan lett elosztva a különböző munkaformák között, már jelentősnek mutatkozott.  Azok a családok maradtak együtt jelentősen nagyobb arányban, ahol a munka  főként a családok otthonában zajlott. A konkrét szolgáltatások nyújtása ugyancsak szignifikánsan jobb eredményt mutatott. A konkrét szolgáltatások alatt  pl.  a család ellátásának megtanítását, az élelembeszerzés útjainak megtanítását, a szülői szerepminták tanítását értették. Szignifikáns összefüggés mutatkozott a kiemelés megelőzésében a lakás általános állapotának javulása, az általában vett életkörülmények javulása, az egészségi állapot javulása és a gyerek fejlődésében mutatkozó javulás között.

Nem volt szignifikáns összefüggés a gyermekgondozás minőségének  javulása, a gyerekek fegyelmezésének javulása és a gyerek otthon tartásának eredményessége között. Ugyancsak szignifikánsan befolyásolta az eredményességet  a család mentális állapota és kapacitása. Azonos minőségű szolgáltatás nyújtása esetén a mentálisan  sérültebb, vagy egyszerűen  mentálisan gyengébb családoknál kisebb volt  a  siker valószínűsége. Ezekben a családokban  nagyobb fokú egyébként  a gyerekek elhanyagolása is.

A programokban részt vevő családok  legtöbbjének (99%-a)  volt lakása és csak 12% használt drogot. E két utóbbi tényező (a hajléktalanság és a szerek használata) azonban 1987 óta aggasztóan megnövekedett  és az áttekintett tanulmányok nem igazán foglalkoztak még  ezzel a gonddal.

Berry tanulmányából az következik tehát,  hogy  a rövid távú  szolgáltatás  nyújtás akkor  igazán hatékony, ha konkrét dolgokban ad  segítséget és a közösségi forrásokat mobilizálja. Azok a családok, akiknek a szülői készségek gyakorlásában nyújtanak tréningszerű segítséget, akiknél a lakásuk fizikai állapotát  javítja a beavatkozás, meglehetősen nagy valószínűséggel maradnak továbbra is családok. A javuló tendencia még a munka lezárása után egy évvel is mérhető maradt.

Nem tudhatjuk  azonban meg a vizsgálatból, hogy a családok vajon azért  kerültek-e jobb állapotba, mert megkapták ezeket a konkrét segítségeket, vagy egyszerien az történt, hogy  ezeket a konkrét segítségeket lehetett legkönnyebben nyújtani. Kutatások lennének szükségség annak  megállapítására, hogy a konkrét illetve a "lágy" szolgáltatások   relatív hatékonysága mit is jelent.  Berry nem vizsgálta az esetleges  "visszaeséseket" sem.

A fentebb ismertetett Homebuilders program szociális munkás kutatói két vizsgálatot  folytattak, melyeknek célja volt, hogy megtudják, a program nélkül mi lett volna a gyerekekkel? Ez mutatta  meg mind a programban dolgozó szociális munkásoknak, mind a finanszírozóknak,  mennyire volt  hatékony a munka.

Az egyik vizsgálat 1976-77-ben fiatalkorú bűnözőkkel folyt. Két csoportra osztották a vizsgált személyeket. Az egyik csoportot  a program résztvevői alkották, a másikat azok, akik nem fértek be a programba, a Homebuilders szűkössége folytán. (Csak feltehetem, hogy a kimaradás a véletlenen múlott, nem volt más befolyásoló tényező, de a cikk erre a komoly módszertani problémára nem tér ki).  Akik bekerültek: 73%-ban a családban maradtak, akik a telítettség miatt kimaradtak: 72%-ban kiemelésre kerültek a családból.

A másik  hatásosság vizsgáló tanulmány  mentális betegek két csoportját elemezte hasonló módszerrel: akik a Homebuilders telítettsége miatt nem kerültek be a programba és akik bekerültek: az arány: 20 % családban maradó gyerek azoknál, akik nem részesültek intenzív gondozásban és 100%  azoknál, akik a komplex programban részt vehettek.

Természetesen a gyerek otthon maradása vagy intézetbe kerülése csak egy része a problémának. A másik a család funkcionálása. Vajon a Homebuilders  program jobb családi működéshez vezetett-e? Mit és hogyan tudhatunk meg valamit egy család működéséről? A program értékelő kutatásának erre is ki kellett térnie, hiszen a Homebuilders céljai között szerepelt a családi funkciók javítása, helyreállítása.

Az egyik legjobb módszernek bizonyult ennek mérésére a  rögzítési eljárás alapját képező  célok elérésének skálája. Kettőtől  négyig  állítanak fel célokat a családokban a terapeuták és ezután hetente nézik a folyamatot. Ha nincs fejlődés, megváltoztatják a kezelési tervet. Más  formális mérési módszereket is alkalmaznak, mint pl. globális felmérési skálát és a gyermek viselkedésének listáját

Legtöbbször a kliensek visszajelzésein alapulnak az értékelések.  Pl. az 1985-ben végzett vizsgálatban megkérdeztek négy megyében 284 klienst a munka befejezése után azonnal,  3 hónappal és egy évvel később. 12  kérdést tettek  fel, (ezek közül  néhányat mi is feltettünk  1996-ban  az 1993-ban gondozott  Fehér Kereszt-programban részt vevő családoknak. )

A Homebuilders  programot  sokan értékelték  formálisan és informálisan, kívülállók is. A külső auditálóknak is megvannak a maguk korlátai.  Rendszerint  a célok elérésének  mértékére és a költségekre fókuszálnak, de amint a kliensek történeteihez érnek a rögzített anyagokban vagy magukkal az érintettekkel beszélnek, azonnal visszafogják magukat attól, hogy megkíséreljék azt rekonstruálni, mi is történt valójában a családokban. Úgy gondolják, hogy ettől az objektivitás sérülne.

A Homebuilders kitalálói és működtetői ara a meggyőződésre jutottak, hogy a program validitását a személyes beszámolók alapján lehet mérni. Valóban, ekkor  tudhatjuk meg, vajon  nem a statisztikai adatokkal való bűvészkedésről van-e szó? Valóban  az élő, problémákkal  küszködő emberek  sorsának javulásáról, terheik csökkenéséről beszélhetünk-e? Életükben  történt-e valami javulás  vagy csak a politika csinálóknak szólnak a szép statisztikai táblák és mindössze  a szociális szolgálatokban dolgozók  újabb munkahelymegtartási  akciójáról van-e szó? A valódi történéseket pedig kizárólag az esetek elemzése kapcsán ismerhetjük meg. Ezt a tapasztalatot messzemenően osztva megpróbáljuk a helyettes szülői tevékenység, illetve a Fehér Kereszt-modell működését  minél több eset, esetrészlet  bemutatásával értékelni. 

Ugyancsak az intenzív családmegtartó szolgáltatások  értékelésének kérdéseivel foglalkoznak  Rzepnicki munkacsoportjában is  a University of Chicago-ban⁵.

A szerzők az Illinois Államban  működő Illinois Family First programot  vizsgálták meg részletesen, néhány más  programot is szemügyre véve.

A központi cél egy ilyesfajta értékelésnél  -mint leszögezik-,  hogy olyan információink legyenek, amelyeknek alapján  el lehessen dönteni egy-egy programról, hogy az

                       a.) megtartandó-e,

                       b.) működik-e, vagy sem.

A kulcsfigurák (politikusok, vezetők, a programban  közvetlenül résztvevők, kutatók)  érdekei nem mindenben esnek egybe, ezt is figyelembe kell venni az értékelésnél, az adatok  kezelésénél, mint ahogy erre már korábban utaltunk. 

Sokféle  célt lehet  az evaluáció során kitűzni. Egyik: a kliensek és a program   leírása során monitorozni a szolgáltatást, adatokat szolgáltatni a program  támogatásához, esetleg továbbfejlesztéséhez.  Az értékelés egy másik célja lehet, hogy megnézzük mennyire hatékony a család-központú, intenzív szolgáltatás, amelynek célja, hogy a családokat megtartsa, ezzel csökkentve  az egyéb szolgáltatások költségeit.

Mivel nagyon sokféle  célt jelölnek meg a különböző programokban,  a chicagoiak  az értékelést a következő kérdésekre  szűkítik: 

–a programok relatív hatékonyságának mérésére        

–a szolgáltatás, szolgálat elemzésére.

A fenti vizsgálatban félig strukturált interjúkat folytatott a projekt stábja (akik az összekötő szerepet vitték  az intézmények irányába is)  a vezetőkkel és a stábbal, ezekből sokat megtudhattunk arról, hogyan alkalmazkodnak  a szociális munkások egy-egy gyakorlati modellhez, mennyire lelkesen vesznek részt a munkában. Megtudhattuk azt is, milyen a gyermekjóléti szolgálatok  viszonya (amelyek  a program felügyelőszervei voltak)  a privát ügynökségekkel   (amelyek a programot végrehajtották).

A sokféle  felmerülő módszertani problémát itt most nem érintjük, bővebben kifejtettük másutt. ⁶

  

Miért kerül sor a szociális szférában is egyre gyakrabban a tevékenység evaluálására, a programok hatékonyságának, minőségének értékelésére? Mit jelent az evaluálás, amely egyre inkább "divatba jön"  nálunk is? Részletesen másutt fejtem ki erről álláspontomat ⁷.  Itt csak egy rövid idézetet adnék közre : "Az értékelő kutatás a társadalomtudományok kutatási eljárásainak rendszerező alkalmazása  szociális beavatkozást nyújtó programok koncepcióinak, tervezésének, alkalmazásának és hasznosságának felmérésére. " Ezt a meghatározást Peter Rossi és Howard Freeman adta meg, klasszikusnak számító könyvükben.⁸ Sokkal többről van tehát szó, mint   szociológiai kutató módszerek  korrekt alkalmazásáról.  Az evaluációt oly módon kell  fejleszteni, alkalmazni és elvégezni, hogy mind a politikai  érdekek, mind a program érdekei  szem előtt legyenek, és úgy kell lefolytatni, hogy  a döntéshozók  -akik tehát a forrásokat biztosítják- számára világos legyen, miről van szó. A neves szociológus kutatók hangsúlyozzák, hogy nem a technikai problémák municiózus kidolgozására kell helyezni a hangsúlyt:  az evauációt végzőknek  meg kell érteniük azoknak a programoknak a lényegét, amelyekről  az értékelést elkészítik,  involválódniuk kell  bizonyos értelemben abba a  folyamatba, melynek  az értékelés  részét képezi.

A program tehát valamilyen hiány pótlására jött létre. Egyes, kiemelten  fontosnak tűnő  pontjait fogjuk értékelni a későbbiekben.

Természetesen mindenki azt szeretné ebben a szakmában, ha  elmúlna a munkanélküliség, a hajléktalanság, a kriminalitás, ha a családok minden gyereket  fel tudnának nevelni, éspedig olyan  feltételek között, hogy  a felnőtt gyerekek körülményei új családok alapítását is lehetővé tegyék. Szeretnénk azt hinni, hogy  valamiféle "morális rekonstrukció"  csökkenteni fogja  a hatékony szociális programok iránti szükségletet, hogy az emberi szolidaritás - és  talán a közösségi szociális munka-   változtat  a viszonyokon. De katasztrofálisan naivak lennénk, ha azt hinnénk, hogy  így minden szociális  probléma  meg  fog  oldódni. Még jó ideig nem nélkülözhetjük a  jól átgondolt szociális programokat és  az ezek  javítását célzó evaluációs munkákat.

A gyermekjólét szolgáltatások iránti igény  meglehetősen egyértelmű, talán  megkérdőjelezhetetlen, mind a szociálpolitikai döntéshozók, mind a szélesebb közvélemény úgy véli, a gyermekek jóléte prioritást kell kapjon. De zavarba jövünk, ha átgondoljuk,  mennyi mindenbe  kellene  a lehető legsürgősebben beleavatkoznunk és mindezt összevetjük  az erre szánható források szűkösségével. Világos tehát, hogy érzékeny, jól kidolgozott eljárások kellenek ahhoz, hogy  a problémahalmazban ne merüljünk el, hogy el tudjuk dönteni, mivel kezdjünk el dolgozni és melyik program melyik probléma megoldásában működhet a leghatékonyabban.

Világossá kellene tennünk, hogy

                        -egyrészt: eléri- e az adott program a célpopulációt?

                        - másrészt: a beavatkozás abban az irányban történt-e,  amelyet a program  ígért?

Az alábbiakban elsősorban azt fogjuk megvizsgálni, vajon a Fehér Kereszt Alapítvány  a célpopulációban  milyen mértékben  érte el  azt a célt, amit kitűzött  programjában, azaz, mennyiben sikerült elérni, hogy a gyermekek a családban maradjanak az Alapítvány átmeneti segítsége után, valamint azt is, hogy  a célt milyen módon érték el a családok. A családok működőképességének helyreállítása is a program céljai közé tartozik, erről is igyekeztünk képet alkotni. 

Másodsorban: a célpopuláció összetételéről adunk áttekintést, azokról a megfigyelési egységekről tehát, akikre az intervenció irányult.

Harmadsorban:  a megcélzott problémákat megkíséreljük meghatározni, leírni azokat a feltételeket, hiányokat amelyek megváltozatására  létrehozták a beavatkozási módokat és ami ezzel szorosan együtt jár: a beavatkozásokról szóló beszámolókat is megkíséreljük értékelni. Egyes esetekben a program finomításának lehetőségére is kitérünk.

Nemcsak Magyarországon jelent problémát a gyermekvédelem egyik sarkalatos kérdése: családban tartani a gyereket intenzív gondozással, vagy valamifajta családon kívüli, intézeti vagy egyéb körülmények között védeni esetleg éppen attól a családtól, ahol bántalmazzák, elhanyagolják, vagy azoktól a körülményektől, melyek szükségessé tették a beavatkozást. Az ún. családmegtartó programok viszonylag széles körben elterjedtek. Rövid áttekintést adtunk néhány ilyen programról a fentiekben, hiszen a szemügyre vett magyar  program is ezek sorába tartozik.

 

A fenti módszertani dilemmák átgondolása után az alábbi módszereket használtuk a Fehér Kereszt-modell evaluciójához:

Félig strukturált interjúk készültek az 1993-ban a Fehér Kereszt Alapítvány programjába került  összes családdal  1996-ban, abból a célból, hogy  megtudjuk, milyen változások történtek életükben és az Alapítvány által nyújtott segítség mennyiben járulhatott hozzá az esetleges javulásokhoz. Az 1993-as évben  a gondozott családok  képezték  tehát az értékelő kutatás  alapsokaságát. 19 család adatai kerültek  feldolgozásra oly módon, hogy az 1993-as  adatok alapján felkeresték az interjúkészítők a családokat 1996 tavaszán.

Az Alapítvány archívumában őrzött anyagaiból származó adatok kigyűjtése  egészítette ki az interjúkat.

Az információkat  az Alapítvány munkatársainak  1993-ra vonatkozó szóbeli  közlései gazdagították. 

A szakirodalmi  áttekintés egyik fontos eredménye, hogy a programok validitásának megítésélét  a személyes beszámolók alapján lehetett  leginkább megítélni. Akkor mondhatjuk, hogy a program  működik, ha alapvető céljait elérte, ezt pedig az érintett családoktól tudhatjuk meg.  Amennyire lehetséges az egyes családoknál meg kell kísérelni  természetesen standardizált méréseket alkalmazni.         

Egy-egy standardizált mérés olyan eszköz, amely minden családnál  vagy egyénnél  alkalmazható.  A szociális támogatottságot és a gyerek jólétét mérő eszközöket használják a leggyakraban  az evaluációs technikákban. Mi skálázással tettünk kísérletet a támogatottság és a gyerek állapotának mérésére.

Vannak olyan eljárások, amelyek a klienseket körülvevő szociális hálót figyelik, és ennek  minőségét  mérik (strukturális mérések) míg mások a támogató változások  kiterjedtségét figyelik (funkcionális mérések). Nem mindig vetik össze a támogató rendszerek elérhetőségét és az aktuális használatát, mi megpróbáltuk ezt is. Kérdezőink kitértek arra, volt-e a családok közelében elérhető szociális munkás szolgáltatás, és használták-e ezt. A szociális háló térképe egy nemrégiben kifejlesztett eszköz arra, hogy  a szociális  munkások  jobban meg tudják tervezni munkájukat klienseikkel és a kutatás során megfigyelhető ennek a hálónak a kiterjedtsége, minősége.   Ha a teljes hálót nem is tudtuk  feltérképezni,  de  kérdezőink fejében benne volt, hogy több oldalról is megpróbálták megtudni, milyen segítséget kapott a bajba jutott család. (Meglehetősen lehangoló kép bontakozott ki -mint ezt az alábbiakban dokumentáljuk-  ritka volt az az adatközlő, aki a szociális ellátórendszer valamely részéről pozitívan nyilatkozott volna abban  krízishelyzeten,  amikor a Fehér Kereszthez fordult.)

Tipikusan az interjúkat lefolytató   szociális munkás hallgatók   saját megfigyelései  és a szülők közlései alapján  alakul ki a kép a család  és a gyerek  működéséről.  (Nem mindig pontos azonban az a kép, amit az eset feldolgozása során  ki lehetett alakítani a gyerek állapotáról.)

A gyermek jólétére és a család működésére vonatkozó  mérések  sokszor nem  megbízhatóak és nem érvényesek. Különösen a kliens elégedettségét mérő vagy a hasonló  beszámolókon alapuló  mérésekben fordul elő gyakran a vágyteljesítő faktor, mint zavaró tényező. Különösen  óvatosnak kell lenni az single-group   pre és post  vizsgálata során. Kutatásunk pedig  ezt a módszert  alkalmazta. Nem biztos, hogy a változást a családban a beavatkozás eredményezte, lehet, hogy a statisztikai regresszió hajlik az átlag felé, vagy egyéb tényezők okozzák a látszólagos változást. Ezt, mint hibatényezőt nem hagyhatjuk ki következtetéseink megfogalmazásakor. Az interjúk alapján azonban meglehetős pontossággal rajzolódik ki az a kép, amely a szociális háló lyukait  tárja a szemünk elé és az Alapítvány szolgáltatásait még ennyi év távolából is a családok túlnyomó része mint egyetlen kapaszkodót emlegeti. 

Az alapvető kérdés volt tehát: a gyermek visszakerült-e vér szerinti családjához, ahhoz a családhoz, aki az átmeneti segítség eme formáját választotta. Ezt legegyszerűbben a család felkeresésével lehetett  tisztázni, illetve egyes esetekben az állami gyermekvédelem intézményeinek adatait is fel kellett használni. 

A kutatás tehát alapvetően interjús módszerrel történt. A kérdezést kiegészítette a gyerek helyzetének megfigyelése a családban. Az adatokat az Alapítvány archívumának feldolgozása tette teljessé.

Az értékelés alapja a vér szerinti család beavatkozás előtti és utáni  állapota, azaz a gyerek helyzete ezekben a családokban. A program különböző, kitüntetetten fontos pontjait az interjúk tartalomelemzésével evaluáljuk. Kontroll csoportot nem alkalmaztunk, single-case pre-post test módon dolgoztunk.   

 

Az  1993-ban  felvett esetekről teljes körű felmérést végeztünk tehát, melynek alapján megkíséreltük a Fehér Kereszt  Alapítvány  munkáját evaluálni. Az 1993-as évben összesen 19 család  29 gyerekét helyezte el az Alapítvány  befogadó családoknál. 16 családban készült el az interjú, 3 család elzárkózott az interjútól, róluk csak az adatok vannak meg. Az elzárkózó családok ugyan nem adták meg indokaikat, de feltehetően nem a program sikertelensége miatt döntöttek így, mert mindhárom esetben a gyerek jelenleg is a családban nevelkedik. Feltevéseink szerint tehát nem  okoz kiesésük  oly mértékű torzítást eredményeinkben, mely a vizsgálat validitását veszélyeztetné.

 

Folytatás megnyitása : Szocio-demográfiai adatok, interjúk elemzése

 

Nyomtatható verzió